Írnek lenni olyan, mintha egyszerre két helyen lenne az ember. Valami ilyesmit olvastam Seamus Heaney egyik esszéjében, amit a könyvtárban találtam valamelyik nap, amikor a szakdolgozatomhoz kerestem szakirodalmat. És én pontosan ezt a meghasonulást érzem rajtuk.

Az írek nem angolok, csak majdnem. És szerintem ezt ők is tudják. Nyolc évszázados gyarmatlét (így fogalmazott az egyik előadó az egyetemen) után most próbálják darabjaikból összerakni magukat, és közben próbálnak kilépni az angolok árnyékából egyszer és mindenkorra. Nehéz lehet. Összeköti őket múlt, nyelv, kultúra, földrajz, jelen. Szinte minden nap hallani, ahogy megjegyzést tesznek a britekre: néha keserűt, néha poénosat. Néha csak annyit mond a tanár az órán: ő írként soha nem használná a "shall" segédigét, mert az túl brit.

Az ország tesz pár tétova lépést az ír nyelv felélesztéséért is. Így, például, az információs táblák kétnyelvűek: először írül, és csak utána olvasható angolul a kiírás. Persze, két nap után hozzászokik az ember szeme, és egyszerűen figyelmen kívül hagyja a fentebbi halandzsát. De az összes újság, a rádióműsorok, a tájékoztató füzetek, minden angol nyelvű. Hogy az írek mennyire beszélnek írül, nem igazán derült ki számomra: állítólag kötelező tantárgy az iskolában, de még egy ír szót sem hallottam. Néhány kisebb faluban még mindig az ír az otthoni kommunikáció nyelve, de az ilyen települések száma elenyésző lehet. Vajon lehet nyelvet is újraéleszteni? Nem tudom, hol van az önállósodásuk határa, de az az érzésem, az írek jobban angolok, mint szeretnék. Erre a kép a bizonyíték:

Valamelyik nap eltévedtem a városban hazafelé, és az ősi módszerhez kellett folyamodnom, hogy hazataláljak: templomtorony-keresés. Sütött a nap és esett az eső, és úgy alakult a helyzet, hogy egy szivárvány mutatta meg az utat a katedrálishoz. Teljesen a történtek hatása alá kerültem. Aztán ahogy sétáltam hazafelé, láttam még egy szivárványt, aztán még egyet, így arra jutottam, hogy talán ez itt nem is olyan nagy dolog.

Seamus pók pedig napokra eltűnt az ablakomból. Kicsit aggódtam, hogy talált bejáratot a szobámba, de hál'Istennek pár napja újra felbukkant. Jobb kint, mint bent. Közben sajnálom is kicsit, mert hozzá sem túl kedves az időjárás: ami hálót napközben megsző magának, az esti viharos szél elpusztítja - lehet, hogy át kéne keresztelnem Penelopénak. És szegény Seamus öregszik: napról-napra gyengébb hálókat sző. Amíg kint van, még örülök is neki, ha látom. Bentről még szeretni is tudom. Sajnálni fogom, ha már nem hálóz be minden nap, de őszintén remélem, hogy nem hagy rám utódokat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.