Vészesen közeledik az év-, és ezáltal a kiruccanásom vége. Két hét vizsgaidőszak vár még rám, aztán pár nap pakolás, és már megyek is. Fel is gyorsultak itt az események, egyre több programot próbálunk meg magunknak szervezni, egyre több időt próbálunk együtt tölteni az itteni barátokkal. Ki tudja, mikor látjuk egymást legközelebb?

Arról nem nagyon írtam, hogy végül itt sem hazudtoltam meg magam: nem válogattak be az egyetem 'partiállatjai' közé (hál'Istennek), nem lettem a legnépszerűbb, de a sok felszínes barát helyett négy-öt igazán jó barátra leltem. Nagyon vágyom már haza, nagyon hiányzik a család, a barátok, a Szimplázás, a város, a magyar beszéd. Ugyanakkor borzasztóan rossz lesz magam mögött hagyni egy igen rövid, négy hónapnyi élet minden egyes részletét. Vannak, akikkel tényleg jó barátok lettünk, és van olyan, akivel keveset beszéltem, mégis sírva búcsúzott el tőlem, és megígértük egymásnak, hogy még találkozunk. Valahogy mindig vannak ilyen emberek az életemben, akiket alig ismerek, de azonnal, egyetlen szó kimondása nélkül kötődöm hozzájuk. És érdekes módon, ez legtöbbször kölcsönös.

Arról sem írtam, hogy nagyrészt németek vettek körül. Persze, ez nem annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy körülbelül száz német diák van itt Erasmus programmal. Ez nagyon jót tett a németemnek, már folyékonyan tudok káromkodni. Igaz, olaszul is. A németek nagyon jó fejek: nem élnek rosszul, de megmaradtak alázatosnak, tisztelettudónak, ami egyéb (északi) országok gyermekeiről nem mondható el.

Jaj, nehogy elfelejtsem! Szerelembe is estem. Összesen kétszer találkoztunk. Először csak messziről láttam, másodszor viszont, az egyetlen randevúnkon, már igen közel kerültünk egymáshoz. Olyannyira, hogy ha tudtam volna, hogy ilyen intimre sikerül a légyott, legalább a lábamat leborotválom. Amikor megérintett, átjárta a hideg a testemet, a lábaim elzsibbadtak. Nem maradhattunk együtt sokáig, de ő még órákon keresztül suttogta a nevem a fülembe, amikor elautóztunk mellette. Régi nagy szerelem volt ez, igen, látatlanban is. Fájdalmas volt az elválás, és meg fájdalmasabb lesz, amikor végleg búcsút kell intenünk egymásnak. De tudom, hogy még találkozunk, nem múlhat el úgy az élet, hogy ne fürödnék meg tetőtől talpig az óceánban.

Végezetül pedig néhány fejtörő, amiken tegnap gondolkoztam, amikor szakadó esőben sétáltam hazafelé a boltból:

1. Írországban, az eső hazájában, miért papírzacskót adnak vásárláskor? Egyszer hat tojásom bánta ezt a felelőtlenséget.

2. Írországban, az eső hazájában, miért az autósok élveznek előnyt a rendőrlámpánál a gyalogosokkal szemben? Ezt úgy kell elképzelni, hogy 5 percig engedik az autókat, majd ha időben megnyomtad a jelzőszerkezetet, hogy te is ott vagy gyalogosként, akkor lesz hamarosan három másodperced, hogy átérj az úton. Ha nem nyomtad meg időben... így jártál, kezdődik minden elölről. Az eső meg csak esik és esik, te ázol, a papírzacskód ázik...

3. Volt egy harmadik, de azt elfelejtettem.

Most megyek karácsonyi ajándékokat vásárolni. Hihihi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.