Mielőtt elkezdem a holnap esedékes irodalomelméleti esszémet (nem kérek dorgálást, köszönöm), muszáj gyorsan megírnom két dolgot.

Tőlünk (gyalog) öt percre az egyetem irányában van egy bevásárlóközpont, aminek Parkway Shopping Centre a neve. Amikor sétálok haza az egyetemről laptoppal, könyvekkel, frissen vásárolt termékekkel (amiket természetesen kézben viszek, mert a zacskót a reggeli rohanásban otthon felejtettem) mindig ez az utolsó öt perc a legnehezebb, legpróbálóbb. Már majdnem hazaértem, de mégsem. Már venném elő a lakáskulcsom, de még nincs értelme. Már majdnem leszakadt a karom, de még bírni kell. Így vagyok ezzel a tizenhét nappal, ami még hátra van. A legnehezebb tizenhét nap lesz: már nem vagyok itt (vizsgák ide, vizsgák oda), de még nem vagyok otthon sem. Már mennék nagyon, csomagolnám a cuccaim, de még nem lehet; még ki kell tartani, hogy nyugodtan, és ne sajnálkozással menjek haza. Persze, tudom, hogy amin a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren leszek újra, az lesz az érzésem: basszus, tegnap izzadtam itt a bőrdzsekimben, téli cipőmben a negyven fokban. Nagyon jó lesz otthon, de biztos, hogy pár hét múlva hiányozni fog az itteni életem is, főleg az emberek, és két év múlva már nem fogok emlékezni, mit értettek "stab-city" alatt: csak a szép emlékek maradnak.

A másik ügyem kicsit kapcsolódik az előző bejegyzésemhez. Említettem, mindig vannak emberek, akikhez az első pillanattól vonzódom, és ez az érzés gyakran kölcsönös. Ma, esszéírás helyett, az egyik ilyen lánnyal találkoztam. Ez volt az utolsó lehetőségünk, mert ő ma éjszaka utazik Dublinba, onnan pedig tovább, na, ki mondja meg, hova? Igen, Németországba. Ez volt az első igazi beszélgetésünk egy-egy csésze tea mellett, kettesben. Egy órát terveztem vele lenni, hogy siessek haza esszét írni (többször nem írom le ebben a bejegyzésben, ígérem), de három órán keresztül beszélgettünk úgy, hogy észre sem vettük, hogy rohan az idő. A három órába belefért nyilvános sírás, nevetés, ölelkezés, kézfogás. Pontosan azt kaptam tőle, amire szükségem volt, teljesen egymásra hangolódtunk. Az ilyen kapcsolatokat keresem állandóan, égen és földön, és egyszerűen boldoggá tesz, ha találok.

És Isten éltesse a Miklósokat, Mikulásokat!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.