Mielőtt elkezdem a holnap esedékes irodalomelméleti esszémet (nem kérek dorgálást, köszönöm), muszáj gyorsan megírnom két dolgot.

Tőlünk (gyalog) öt percre az egyetem irányában van egy bevásárlóközpont, aminek Parkway Shopping Centre a neve. Amikor sétálok haza az egyetemről laptoppal, könyvekkel, frissen vásárolt termékekkel (amiket természetesen kézben viszek, mert a zacskót a reggeli rohanásban otthon felejtettem) mindig ez az utolsó öt perc a legnehezebb, legpróbálóbb. Már majdnem hazaértem, de mégsem. Már venném elő a lakáskulcsom, de még nincs értelme. Már majdnem leszakadt a karom, de még bírni kell. Így vagyok ezzel a tizenhét nappal, ami még hátra van. A legnehezebb tizenhét nap lesz: már nem vagyok itt (vizsgák ide, vizsgák oda), de még nem vagyok otthon sem. Már mennék nagyon, csomagolnám a cuccaim, de még nem lehet; még ki kell tartani, hogy nyugodtan, és ne sajnálkozással menjek haza. Persze, tudom, hogy amin a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren leszek újra, az lesz az érzésem: basszus, tegnap izzadtam itt a bőrdzsekimben, téli cipőmben a negyven fokban. Nagyon jó lesz otthon, de biztos, hogy pár hét múlva hiányozni fog az itteni életem is, főleg az emberek, és két év múlva már nem fogok emlékezni, mit értettek "stab-city" alatt: csak a szép emlékek maradnak.

A másik ügyem kicsit kapcsolódik az előző bejegyzésemhez. Említettem, mindig vannak emberek, akikhez az első pillanattól vonzódom, és ez az érzés gyakran kölcsönös. Ma, esszéírás helyett, az egyik ilyen lánnyal találkoztam. Ez volt az utolsó lehetőségünk, mert ő ma éjszaka utazik Dublinba, onnan pedig tovább, na, ki mondja meg, hova? Igen, Németországba. Ez volt az első igazi beszélgetésünk egy-egy csésze tea mellett, kettesben. Egy órát terveztem vele lenni, hogy siessek haza esszét írni (többször nem írom le ebben a bejegyzésben, ígérem), de három órán keresztül beszélgettünk úgy, hogy észre sem vettük, hogy rohan az idő. A három órába belefért nyilvános sírás, nevetés, ölelkezés, kézfogás. Pontosan azt kaptam tőle, amire szükségem volt, teljesen egymásra hangolódtunk. Az ilyen kapcsolatokat keresem állandóan, égen és földön, és egyszerűen boldoggá tesz, ha találok.

És Isten éltesse a Miklósokat, Mikulásokat!

 Vészesen közeledik az év-, és ezáltal a kiruccanásom vége. Két hét vizsgaidőszak vár még rám, aztán pár nap pakolás, és már megyek is. Fel is gyorsultak itt az események, egyre több programot próbálunk meg magunknak szervezni, egyre több időt próbálunk együtt tölteni az itteni barátokkal. Ki tudja, mikor látjuk egymást legközelebb?

Arról nem nagyon írtam, hogy végül itt sem hazudtoltam meg magam: nem válogattak be az egyetem 'partiállatjai' közé (hál'Istennek), nem lettem a legnépszerűbb, de a sok felszínes barát helyett négy-öt igazán jó barátra leltem. Nagyon vágyom már haza, nagyon hiányzik a család, a barátok, a Szimplázás, a város, a magyar beszéd. Ugyanakkor borzasztóan rossz lesz magam mögött hagyni egy igen rövid, négy hónapnyi élet minden egyes részletét. Vannak, akikkel tényleg jó barátok lettünk, és van olyan, akivel keveset beszéltem, mégis sírva búcsúzott el tőlem, és megígértük egymásnak, hogy még találkozunk. Valahogy mindig vannak ilyen emberek az életemben, akiket alig ismerek, de azonnal, egyetlen szó kimondása nélkül kötődöm hozzájuk. És érdekes módon, ez legtöbbször kölcsönös.

Arról sem írtam, hogy nagyrészt németek vettek körül. Persze, ez nem annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy körülbelül száz német diák van itt Erasmus programmal. Ez nagyon jót tett a németemnek, már folyékonyan tudok káromkodni. Igaz, olaszul is. A németek nagyon jó fejek: nem élnek rosszul, de megmaradtak alázatosnak, tisztelettudónak, ami egyéb (északi) országok gyermekeiről nem mondható el.

Jaj, nehogy elfelejtsem! Szerelembe is estem. Összesen kétszer találkoztunk. Először csak messziről láttam, másodszor viszont, az egyetlen randevúnkon, már igen közel kerültünk egymáshoz. Olyannyira, hogy ha tudtam volna, hogy ilyen intimre sikerül a légyott, legalább a lábamat leborotválom. Amikor megérintett, átjárta a hideg a testemet, a lábaim elzsibbadtak. Nem maradhattunk együtt sokáig, de ő még órákon keresztül suttogta a nevem a fülembe, amikor elautóztunk mellette. Régi nagy szerelem volt ez, igen, látatlanban is. Fájdalmas volt az elválás, és meg fájdalmasabb lesz, amikor végleg búcsút kell intenünk egymásnak. De tudom, hogy még találkozunk, nem múlhat el úgy az élet, hogy ne fürödnék meg tetőtől talpig az óceánban.

Végezetül pedig néhány fejtörő, amiken tegnap gondolkoztam, amikor szakadó esőben sétáltam hazafelé a boltból:

1. Írországban, az eső hazájában, miért papírzacskót adnak vásárláskor? Egyszer hat tojásom bánta ezt a felelőtlenséget.

2. Írországban, az eső hazájában, miért az autósok élveznek előnyt a rendőrlámpánál a gyalogosokkal szemben? Ezt úgy kell elképzelni, hogy 5 percig engedik az autókat, majd ha időben megnyomtad a jelzőszerkezetet, hogy te is ott vagy gyalogosként, akkor lesz hamarosan három másodperced, hogy átérj az úton. Ha nem nyomtad meg időben... így jártál, kezdődik minden elölről. Az eső meg csak esik és esik, te ázol, a papírzacskód ázik...

3. Volt egy harmadik, de azt elfelejtettem.

Most megyek karácsonyi ajándékokat vásárolni. Hihihi.

Az elmúlt egy hónapban arra jutottam, hogy ez a város nem csak ugly (randa), hanem smelly (büdös) is. Kutyagumi legalább annyi van az utcákon, mint otthon; kutya- és emberpisi, ha lehet, több. Ami viszont nincs otthon, de szintén szagos, az a főút mellett legelő tehéncsorda néhány lóval kiegészülve. Persze, ez mind semmi a virágágyásban fekvő döglött, azonosítatlan emlős szagához képest.

Amióta nem írtam, már volt döglött madarunk az erkélyajtó előtt, illetve döglött patkányunk a ház mellett. Sőt, megvannak a pókjaim, volt egy százlábúnk a fürdőben, most már az egyik szobatársamnak is van pókja (Oscar, én neveztem el) az ablaka előtt, a szálló területére beszökő kutyákról és macskákról ne is beszéljünk. Tiszta állatkert. Pedig nem ápolok túl jó kapcsolatot az állatokkal. Mondjuk úgy, hogy félek az összestől. Kihívás.

Pár hete hajnali egykor egy hatalmas pók, Aragog, fogadott a fürdőben. Biztosan bántani akart. Gondoltam, végül is nem olyan nagy gond, ha fog- és arcmosás nélkül fekszem le (de igen, hatalmas!), majd reggel visszaszerzem a fürdőm. De rájöttem, hogy reggel nagyon fogok félni zuhanyozni: ha ott lesz, az lesz a baj, ha nem lesz ott, akkor meg az. És amúgy is az az én fürdőm, nem tarthat egy óriási nyolclábú terror alatt és távol attól, hogy a tűzforró zuhanyomat élvezzem. Szóval valahogy meg kellett szabadulnom a látogatómtól. Utálok ölni, de sajnos nem volt más megoldás, Isten nyugosztalja! Partvisra és porszívóra volt szükség. A partvissal lecsaptam (úgy százszor), nehogy visszamásszon a porszívó csövén, a porszívóval meg felporszívóztam. Küzdött az életéért, de én kegyetlen voltam. Nem volt más választásom. Vajon hány ír kobold és lóhere kell ahhoz, hogy kiegyenlítsem szerencsefaktoromat?

Egyéb élősködőim is vannak vírus vagy baktérium formájában. Remélem, holnap a doktornéni megmondja, hogyan tudok tőlük nagyon gyorsan megszabadulni, mert már egy hete lázzal és köhögéssel küzdök. A torokfájás csak bónusz. Remélem, nem malachapci!

Begfáztabh. Szerinteb dabköben lázab is volt, de bár jobban vagyok. Abúgy az egész lakázson végigvonuld valabi gyavalya: előzör Anna ledd betegh, bajd Heleda, bajd éd.

Akartab hazaküldedi sátádi devetéseket, hogy: "ha-ha, tegdap éjjel odhon bár öt fog volt csak, szenvedjetek ti is", de reggel, abikor kilébdeb az ajtón, arcobra fagyott a bosoly. Szóval azt hiszeb, begérgezett az ősz Írországba. Bár ki tudja, itt dincs sok külömbség az évzakog között. De állítólag a héted még melegszik az idő. Abúgy az elbúlt nyár hetven éve a leghidegebb nyár volt az országbad. Folyamatosad esett az eső, és alig sütött a dabh. Bég szerencse, hogy csak a vénasszonyok nyarára érteb ide!

Kicsit csalódott vagyok a nyelvet illetően. Azt hallottab néhány nagyrabecsült nyelvészprofesszortól, hogy az eszkibókdak dincs szavuk a hóra, de tizenhat különböző kifejezésük vadh a különböző típusú hóesésekre. Ilyenekre gondolok, hogy "daplebentében kis pelyhekben szitál", illetve a "déli dapsütésbedh dagy pelyhekbed sűrűd havazik". Persze, ezeket éd találtab ki, nem vagyog túl kreatív, bocsánat. Valabi ilyesbit vártab az írektől is az esőre, de csalódnobh kellett. De van egy fajta eső, abit beg seb érez az ember: dagyon apró szebekben, dagyon sűrűn esik.

Az abatőrök itt esernyővel járdak, abit két básodperc alatt tesz tönkre a szél. Utcasarkok őrzik az ernyő holttesteket:

A kicsit profibbak esőkabátot veszdek magukdak, a legprofibbak pedig bár deb törődnek az esővel. Éd középhaladó szinten vagyok.

Az egyik órán találkoztab a nevebh eddigi legkínosabb elírásával: Erzsébet helyett Erzsébad (a bad angolul rosszat jelent). Deb is vagyok rossz! Deb? Deb.

Lefotóztam a google-lel, hogy hol lakom (A pont), és hova járok egyetemre (B pont).

Az út 3.4 km, 42 perc gyalog (a google szerint, nekem 30), és kábé 0.53€ lenne a benzinköltség, ha kocsival járnék. Tehát egy nap minimum 6.8 km-t sétálok, ami általában inkább rohanás plusz súlyokkal (könyvek, ölgép), szóval felér egy edzéssel. Napi egy óra mozgás: pipa.

Ma részt vettem életem legelső spinning óráján, ami jó lett volna, ha nem lett volna ilyen rövid (45perc), és ilyen drága (5€). Azt hiszem, nem fogok túl sokat itt spinningelni. (Az anyagi helyzetemről egyébként mindig egy vicc jut eszembe - bocsánat, most obszcén leszek: "Kurvára megy a pénz." Mondta anyám és apám, csak más hangsúllyal.)

Továbbá csatlakoztam az egyetem tánc klubjához is. Hastánc csoport sajnos nincs, de végre-végre-végre elkezdtem balettozni. A csoport fele teljesen kezdő, szóval nem is érzi az ember hülyének és bénának magát. Na jó, egy kicsit. Két dolgot tanultam meg az első óra alkalmával: 1. a balett még kezdő szinten is baromira nehéz, 2. baromira nehéz egy (másfél) karral táncolni. Azt szoktam mondani, egy évben 365-ből 345 napon nem zavar a korlátozottságom, de minden évben van pár nap, amikor azon gondolkodom, miért kellett így történnie. Nem is a rákot bánom, csak lettem volna leukémiás, és ne maradt volna nyoma, hogy táncolhassak fátyollal, íziszfátyollal, hogy tudjak rendesen forogni, lendületet venni, egyensúlyozni és megállni. Hogy ne féloldalas mozdulatokat csináljak, hanem szép egészeket, és ha már táncolok, legyen esztétikus, hibátlan, szimmetrikus. A balettóra utáni este kicsit ilyen hangulatban telt. De tudom, szerencsés vagyok, és annak is érzem magam, mert táncolhatok. És nem is hoztam magammal a következő napokra ezeket a gondolatokat, csak mondom, hogy ilyen is van néha. A balettot, akármilyen nehéz is volt, imádtam, és folytatom tovább, lehet, hogy még otthon is.

Írnek lenni olyan, mintha egyszerre két helyen lenne az ember. Valami ilyesmit olvastam Seamus Heaney egyik esszéjében, amit a könyvtárban találtam valamelyik nap, amikor a szakdolgozatomhoz kerestem szakirodalmat. És én pontosan ezt a meghasonulást érzem rajtuk.

Az írek nem angolok, csak majdnem. És szerintem ezt ők is tudják. Nyolc évszázados gyarmatlét (így fogalmazott az egyik előadó az egyetemen) után most próbálják darabjaikból összerakni magukat, és közben próbálnak kilépni az angolok árnyékából egyszer és mindenkorra. Nehéz lehet. Összeköti őket múlt, nyelv, kultúra, földrajz, jelen. Szinte minden nap hallani, ahogy megjegyzést tesznek a britekre: néha keserűt, néha poénosat. Néha csak annyit mond a tanár az órán: ő írként soha nem használná a "shall" segédigét, mert az túl brit.

Az ország tesz pár tétova lépést az ír nyelv felélesztéséért is. Így, például, az információs táblák kétnyelvűek: először írül, és csak utána olvasható angolul a kiírás. Persze, két nap után hozzászokik az ember szeme, és egyszerűen figyelmen kívül hagyja a fentebbi halandzsát. De az összes újság, a rádióműsorok, a tájékoztató füzetek, minden angol nyelvű. Hogy az írek mennyire beszélnek írül, nem igazán derült ki számomra: állítólag kötelező tantárgy az iskolában, de még egy ír szót sem hallottam. Néhány kisebb faluban még mindig az ír az otthoni kommunikáció nyelve, de az ilyen települések száma elenyésző lehet. Vajon lehet nyelvet is újraéleszteni? Nem tudom, hol van az önállósodásuk határa, de az az érzésem, az írek jobban angolok, mint szeretnék. Erre a kép a bizonyíték:

Valamelyik nap eltévedtem a városban hazafelé, és az ősi módszerhez kellett folyamodnom, hogy hazataláljak: templomtorony-keresés. Sütött a nap és esett az eső, és úgy alakult a helyzet, hogy egy szivárvány mutatta meg az utat a katedrálishoz. Teljesen a történtek hatása alá kerültem. Aztán ahogy sétáltam hazafelé, láttam még egy szivárványt, aztán még egyet, így arra jutottam, hogy talán ez itt nem is olyan nagy dolog.

Seamus pók pedig napokra eltűnt az ablakomból. Kicsit aggódtam, hogy talált bejáratot a szobámba, de hál'Istennek pár napja újra felbukkant. Jobb kint, mint bent. Közben sajnálom is kicsit, mert hozzá sem túl kedves az időjárás: ami hálót napközben megsző magának, az esti viharos szél elpusztítja - lehet, hogy át kéne keresztelnem Penelopénak. És szegény Seamus öregszik: napról-napra gyengébb hálókat sző. Amíg kint van, még örülök is neki, ha látom. Bentről még szeretni is tudom. Sajnálni fogom, ha már nem hálóz be minden nap, de őszintén remélem, hogy nem hagy rám utódokat.

Tovább időzve az ír vízszolgáltatásnál: tegyük fel, meg akarom mosni a kezem, de sem megégetni, sem lefagyasztani nem szeretném. Szóval, tegyük fel, langyos vízre vágyom, de ez fogad a fürdőszobában. Mégis honnan lesz langyos folyó vizem? Tényleg nem csoda, hogy Isten egy szigetre száműzte őket...

Limerick (írül: Luimneach), Limerick megye legfontosabb, az Ír Köztársaság harmadik legnagyobb városa. Népességét tekintve (kb. 90 000) az ötödik legnagyobb város Írországban. A Shannon folyó torkolatánál fekszik, és 812-ben, a vikingek betelepülésekor már egészen biztosan létezett.

A limerick kötött formájú, ötsoros vers, jellemzően abszurd, humoros vagy obszcén elemekkel. Rímképlete AABBA, a harmadik és negyedik sor általában rövidebb, ritmusa jellemzően jambikus.

A város és a versike kapcsolata homályos. Langford Reed limerick-történész szerint a versforma Franciaországból származik és a 18. században került Nagy-Britanniába. Nevét Limerick ír városról kapta. Az elnevezés első dokumentált megjelenése az angol nyelvben 1898-ból származik. Az angol irodalomban a leghíresebb limerick-költő Edward Lear, ő maga azonban badar versek (nonsense poetry) névvel illette saját költeményeit.

Néhány fontos információ a Wikipédiáról, amit jó tudni, ha ide téved az ember. Az éghajlatról annyit tudnék még elmondani (wiki nélkül), hogy h-h-hid-deg. Bár azt is el kell ismerni, hihetetlenül kegyes volt eddig hozzám az időjárás: már majdnem egy hete itt vagyok, és még egyszer sem volt szükségem ernyőre vagy esőkabátra. Esőkabátot már vettem magamnak babonából, remélve, hogy nem lesz rá szükség, a napszemüvegemet meg nem merem feltenni, babonából, nehogy elbújjon a Nap. Mindezek ellenére még két pulcsiban és dzsekiben is fázom, ha pólóban és szandálban rohangáló ír lányokat látok, tátva marad a szám, és megfagyok helyettük.

Az ír vízvezeték-hálózat csak ront a helyzeten. Amióta megérkeztem, gyűjtögetem magamban, mit tanulhatnánk az írektől, és ők mit tanulhatnának tőlünk. A vízvezeték biztosan az utóbbi csoportba tartozik. Otthon, ha megnyitod a hideg vizet, hideg vizet kapsz, ha megnyitod a meleget, akkor meleget. Itt megnyitod a hideg vizet, hideg vizet kapsz, megnyitod a meleget, és vagy hideget kapsz vagy tűzforrót. A tűzforró a ritkább. Persze, túl lehet élni, de.

Egy svéd és egy német lánnyal kerültem egy apartmanba, mindketten kedvesek, aranyosak, szépek, és egyikük sem beszél magyarul, ami igazán jót fog tenni az angolomnak. Én saját háziállatokat is kaptam, bár szerencsére a szobámat nem kell velük megosztanom, csak az ablakomat: ők kint vannak, én meg bent. Két pókról van szó: egy picit hatalmasról, akit elneveztem Williamnek, és egy nagyon hatalmasról, aki Seamus névre hallgat. (Vajon kik után kapták a nevüket?) William tegnap nagyon kekeckedett Seamus-szel, úgy tűnt, le is győzi, de végül Seamusé maradt a háló. Annyira belefeledkeztek a harcba, hogy még a kajával sem törődtek, ami a hálójukban ragadt.

Ma már az egyetemre is bejutottam körülbelül fél óra extragyors séta után (elaludtam). Orientációs napok vannak, ez azt jelenti, rengeteg emészthetetlen információt próbálnak átadni, félsikerrel. A kampusz olyan hatalmas, hogy ha meg is találom az épületet, amelyikben órám lesz, nem biztos, hogy megtalálom azt a szárnyát, azt az emeletet, ahol a terem található. Mire haza kell mennem, biztos belejövök.

A Lovelymerick blogcím nem az én ötletem volt. Eddig nem láttam sokat a városból, szóval még nem tudom, hogy szeretem-e, és tényleg szeretetre méltó-e, de reméljük a legjobbakat! Ha pedig nem jön be, még mindig megváltoztathatom Uglymerickre. Sőt, a dublini akcentusban az első szó, amire felkaptam a fejem, az a lovely volt, mert ők nem [l^vli]-nak, hanem [luvli]-nak ejtik. Luvli. Bocsánat, ha nem a megfelelő IPA szimbólumokat használtam!